A kínai tibet

avagy mi fán terem a buddhista selyemhernyó

Az elmúlt években másról sem lehet hallani Pekinggel és Kínával kapcsolatban, mint a világ egyik legjelentősebb sporteseményéről, a 4 évenként megrendezésre kerülő Olimpiáról. Ám a világ lenépesebb országa most azzal került a figyelem középpontjába, ahogy a Népköztársaság határain belüli Tibet autonómiájáért tüntető emberek tömegeivel bánik. Kicsiny írásunk Tibetről és Kínáról szól, hogy minél többet megtudhassunk az Európától távoli, sokak által csak névről ismert régióról. Az összeállítás az olasz Corriere della Sera írása alapján készült.

Az elmúlt hetekben alig volt olyan nyugati sajtóorgánum, amely ne címlapon számolt volna be a tibeti tüntetésről és annak elfojtásáról. A jóléti társadalmak emberei rendre megrönyödve olvasták, hogy a kínai hatóságok miként folytották el, a hol békésen, hol nagy károkat okozva, de rendre jogosan tüntető tibeti embereket. A hatalmas ázsiai nagyhatalom lakossága, azonban egészen máshogy élte meg az eseményeket. Kínában ugyanis kétség sem férhet, hogy a buddhizmus melegágya 1950 óta a Népköztársasághoz tartozik, így teljesen elítélendő és érthetetlen a helyiek követelése. Erről a tézisről azonban egész Tibetbe csupán egy múzeum tanúskodik, amely kiállítási tárgyaival és képeivel a kínai fennhatóság eszményét erősíti. A tibetiek ugyanis a történelem kapcsán messzebbre mennek az 58 évvel ezelőttieknél és rendre a 7. századi függetlenségüket hangoztatják. Hiszen ekkor még egy hatalmas birodalomként volt jelen ázsia szívében, és a világ legősibb birodalmának számító Kínával is diplomatikus kapcsolatokat téplált. A 900-as években ráadásul a függetlenséget is elnyerték és - bár brit védnökség alatt – megalakult a tibeti kormány. Mindezek ellenére azonban a legtöbb hatalom nem ismerte el független államként, többek között ezért is magyarázható, hogy a kínai incidens kapcsán egyik jelentős állam sem kardoskodott Tibet függetlensége mellett.Az idilli állapot 1950-ig tartott, amikor Ma Ce Tung vörös hadserege lerohanta a hatalmas területet, majd Xinjiang egy másik offenzíva során ismét katonai megszállás alá vette. A kínai krónikák által „békés újraegyesítésként” jegyzett akcióra Tibet első reakciója az volt, hogy a kolostoraiban megduplázta az imaidőt. Ez többek között azt is jelentette, hogy a lhasai kormány éjjel nappal közvetítette a helyi rádiókban az imákat, ezzel ellenállásra és kitartásra buzdítva a hithű közösséget. A kommunista állam katonái azonban minden kétséget kizáróan felléptek az ellenállókkal szemben és elfoglalták a rádióállomásokat. Ezt közös megyegyezés követte, amelyben az „anyaország” végül ígéretet tett arra, hogy a terület megtart bizonyos mértékű autonómiát. A szerződés előszava, amelyet 1951-ben a Dalai Lama is aláírt, megjegyzi, hogy „a tibeti nép története már hosszú ideje a Kínában való együttélésről szól”. A bevezető, azonban kötelezettségekről is beszámol, amikor így folytatódik: „a tibeti népnek egyesülni kell és ki kell üldöznie Tibetből az imperialista erőket. Mindenki azon fog munkálkodni, hogy részese legyen a haza nagy családjának: a Köztársaság kínai lakosságának. [..] A tibeti nép egy autonóm tartománnyal fog rendelkezni, amely a központi kormány igazgatása alá fog esni. [...] A központi befolyások azonban nem módosítják majd Tibet kormányrendszerét és nem lesznek hatással a Dalai Lama funkcióira és lehetőségeire.” A megegyezést azonban csak egy rövid békeállapot követte, a Dalai Lama ugyanis amiatt volt kénytelen a hatóságok elől Indiába menekülni, mivel a szerződés megszegésével és az autonóm jogok csorbításával vádolta a kínai kormányt. Így 1959-ben a kommunista állam átvette az abszolút ellenőrzést a ma Tibeti Autonóm Tartomány nevet viselő terület lakosai felett.

Tibet történelme mellett Kína ezen lépését is máshogy értékelik a világ második gazdasági hatalmánál, mint a spirituális térségben. A kínaiak úgy gondolják, hogy megszabadították Tibetet az egyházi elnyomástól és a modernizáció útjára vezették népüket. Ezt bizonyítja, hogy a megszállás előtt a térségben rabszolgaállapotok uralkodtak, illetve hiányoztak a modern intézmények. Kína jól működő oktatási rendszert hozott magával, iskolákat létesített, kiépítette a tömegkommunikációs hálózatokat és létrehozta a modernitás egyik ékes bizonyítékát, a Lhasai Tőzsdét. A tibetiek nem is tagadják, hogy 1959 óta rendkívüli fejlődésen ment keresztül a régió, sőt még a Dalai Lama is arról számolt be, hogy a kínai gyámkodás nélkül a terület még fele ennyire sem lenne fejlett. A problémát ugyanis nem ez, hanem a helyi elnyomás jelenti. A gazdaságilag és kulturálisan megerősödő térség lakóit ugyanis a kormány rendre megpróbálja kordában tartani. A pekingi kormány ráadásul még gazdasági elnyomást is alkalmaz, hogy a „békés együttést” ne egy területi kiválás váltsa fel. Sőt, 1995-ben, amikor a Dalai Lama személyesen kiválasztotta az ő utódját, Guendun Tcheukyi Nyima személyében, a kínai hatóságok közbeléptek és letartóztatták, a még járni sem tudó csöppséget. A világ legfiatalabb politikai foglyának  számító Nyima helyére, a kínai kormány egy bizonyos Gyantsen Norpót jelölt ki Panchen Lamának, azaz a Dalai Lama utódjának. A Népköztársaság nem titkolt szándéka ezzel, hogy a Dala Lama halálát követően még nagyobb befolyással rendelkezzen a térség lakói felett, végleg eltörölve ezzel politikai és spirituális autonómiájukat is.

A Lamahoz hasonlóan száműzetésben élő tibetiek által szervezett tüntetésekkel vették kezdetét az ez évi feszültségek. Indiában és Nepálban a Dalai Lama szökésének évfordulója alkalmából szerveztek tüntetéseket. A március 10-ei események kapcsán a Lama sajnálkozását fejezte ki, miszerint „a jogi elnyomás és a súlyos erőszak továbbra is jelen van Tibetben”. Sokan tudni vélik, azonban hogy a több helyen egyszerre kirobbanó tüntetések a Dalai Lama szervezkedésének köszönhetőek. Az 1989-ben Nobel-békedíjat kapó Tenzin Gyaltso, aki a 14. buddhista vezető ezekkel a protestálásokkal kívánta kihasználni a kedvező nemzetközi diplomáciai helyzetet, illetve az olimpia miatt koncentrálódó sajtófigyelmet. Ezeket a feltételezéseket támasztja alá az is, hogy a Dalai Lama nyilatkozatát követően Lahasaban is kivonultak tüntetni az utcára. Az eleinte csak szerzetesek által kezdeményezett békés tüntetést, erőszakos tiltakozás váltotta fel, amit a hatóságok nem hagyhattak szó nélkül. A kivonulót rendfenntartó szervek végül szó szerint vérbefolytották a megmozdulást.

Bár sejteni lehet hogy még csak az elején járunk az ügynek, máris komolyan érzékelhető az olimpiára gyakorolt hatása. Steven Spielberg például már visszavonta a játékok nyitóceremóniájának megrendezésében való részvételét, míg az izlandi Björk azzal keltett botrányt, hogy sanhgai-i koncertjén szabatságot követelt Tibet számára. Bármennyire is elítélendő a kínai hatóságoknak a lépése, pont a lhasai tüntetés volt rá a példa, hogy nem lehet felügyelet nélkül hagyni egy békésnek induló demonstrációt.

Mindent egybevetve az ügy nagy port kavart és a pekingi kormánynak mihamarabbi érdeke, hogy rendezze a konfliktust. Az egyik lehetőség az, hogy az ügy elcsitítása mellett törnek pálcát, ezzel ragaszkodva a sok éve tartó szemlélethez, mely megtagad a kívülről érkező minden befolyásolási szándékot. Avagy Kína beadja a derekát és elismeri Tibet magasfokú autonómiát és teret ad annak az eshetőségnek, hogy a kínai nép hitét veszti a mindenek felett álló kínai kormányzatban. Őszíntén szólva nehéz azt elképzelni, hogy egy olyan állam hajtana fejet más országok nyomásának, amely az ENSZ Biztonsági Tanácsának egyik állandó tagja, és amelynek gazdasági nagysága akkora, hogy világ országainak jelentős hányada lépten nyomon a kegyeit keresi.

Egy azonban biztos: a tibeti homokszem egy olyan gépezetbe szorult bele, amelyről mindenki azt hitte, hogy zökkenésmentesen forog a nyári Olimpiai Játékokig...